2016-01-06 22:00:17, szerda
|
|
|
PAUL VERLAINE
Paul Verlaine (Metz, 1844. március 30. - Párizs, 1896. január 8.) francia parnasszista és szimbolista költő. Párizsban jogot tanult, de érdeklődése hamar az irodalom felé fordult, majd a korabeli párizsi művészvilág züllött, bohém életét élte, a kor furcsa szokása szerint.
Verlaine igen ellentmondásos személyiség volt. Képes volt a legpikánsabb részletekkel teli erotikus verset írni a Notre-Dame-ban, úgy hogy másnap már az erkölcsi tisztaságot dicsőítette olcsó kurtizánok piszkos ágyában. Nem hiába nevezték a ,,legdekadensebb dekadens"-nek.
Baudelaire - Verlaine - Rimbaud: A romlás virágai (antológia)
Link
AUBURN
Tekinteted és szöghajad,
ferde szemöldökvonalad,
halovány szirma ajakadnak,
szived, mely nagy - tétova bár -,
inkább félénk nőnek mutatnak
téged, kinek hálám kijár.
Hálám tiéd, az már igaz!
Esténként mily öröm s vigasz,
ó nekemvaló szöghajú nő,
ha ágyamhoz vezet utad,
kemény keblű és büszke úrnő,
tudván szerény szándékomat,
ingben, kemény mellel, kevélyen,
mivel érzékeidre kéjben
dús ünnep vár, s örvendve, hogy
ismerős szám, kezem s a teljes
valóm; mind megátalkodott
a bűnben, mit bolond, ki megnyes!
Csók nélkül nem marad, tudod,
se hónaljad, se szemzugod,
se két emlőd hegyén a rózsa,
s térdre rogyva vetem magam
amaz égő csipkebokorra,
bolondul, fanatikusan!
Hisz jól tudod, te büszke lény,
húsodat imádja az én
húsom, és szertartása hogyha
el-elhal is - minő halál! -,
újraéled - mily viharozva! -,
s újabb, még jobb halálra vár.
Légy hát büszke, kis tétovázóm,
mert nézhetsz morcosan, sugárzón,
tied vagyok legyőzve én:
velem hullámként ringva játszol
pogány gyönyörűség ölén,
s már te se sokat tétovázol!
ÁLMODOM EGY NŐRŐL
Álmodom egy nőről, akit nem ismerek,
forró és különös, áldott, nagy Látomás,
aki sohasem egy, s aki sohase más,
aki engem megért, aki engem szeret.
Mert ő megért. Neki, ó jaj, csupán neki
bús, áttetsző szívem többé már nem talány,
sápadt homlokomnak verejték-patakán
frissítve omlanak az ő szent könnyei.
Barna, szőke, vörös? Ó, nem tudom én, nem.
A neve? Emlékszem: lágyan zendül, mélyen
mint kedveseinké ott lenn, a sírba, lenn.
Nézése hallgatag szobrokénak mása,
szava messziről jön, komoly, bús, fénytelen:
mint elnémult drága szavak suhanása.
Fordította: Ady Endre
ÁLOM
Rólad álmodtam éjszaka:
ezer ájult pózban hevertél
és gőgicséltél és fecsegtél.
Tested gyümölcsök zamata,
s habzsoló szám minden parányi
hegy-völgyét meg tudta találni.
Rugalmas voltam, óh milyen
csodálatos, kifogyhatatlan:
vágy, forró, és hús, olthatatlan!
S te is dolgoztál, édesem:
milyen forró vágy, hús, tüzesség!
és mennyi gazella-ügyesség!
Karjaidban ébredtem, és
az ünnep - szebben, édesebben -
folytatódott forró öledben.
AZ ÉN MEGHITT ÁLMOM
E furcsa álom gyakran s mélyen talál szíven
egy ismeretlen nőről, kit szeretek, s szeret,
s kit ízig ugyanegynek sohasem ismerek,
és soha csupa másnak, s szeret s megért híven.
Óh, ő megért híven s csak ő látja, igen,
hogy átlátszó szívemben zord talány nem mered,
ó jaj, csak ő, s könnyétől, mely lassan megered,
izzadt és halvány orcám megfrissül szelíden.
Óh, barna? szőke? vagy vörös tán? - nem tudom,
s neve? - emlékszem erre, zengő és lágy nagyon,
mint bús kedveseké, kiket száműz az Élet;
nézése úgy borong, mint szobrok hűs szeme,
s bús hangja mintha halkan, távolból zengene,
mint lágy szók reszketése, mik már hallgatni tértek.
(Tóth Árpád fordítása)
ÉRZELMES DIALÓG
Magányos, ódon parkban a havon
Két árny sétál az éjben, ballagón.
Szemük holt fény, ajkuk zenéje mély,
Alig hallatszik, hogy mit is beszél?
Magányos, ódon parkban a havon
Két árnyék révedez rég múltakon.
- Eszedbe jut-e még a mámorunk?
- Hogy gondolod, oly messze már a mult!
- Nevemre néha nem dobban szived?
Lelkemről álmodsz olykor? - Azt hiszed?
- Ó üdvösségünk tűnt szép napjai,
A boldog csók! - Volt benne valami!
- Mily mély hitünk volt és mily kék egünk!
- Elszállt a hit, a komor égbe tünt!
Ballagnak ők balgán a bús uton
S csak a vak éj tűnődik szavukon.
(Juhász Gyula fordítása)
CSAK HALKAN
Csak halkan. Fogd kezem. Ülj le mellém ide,
ez órjás fa alá, melynek lombsátorában.
A hold cirógató fénye fehérlik lágyan,
Míg elfullad a szél végső lehellete.
Süsd le szemed. Csak ülj. Ne gondolj semmire.
Álmodj. Fürtünk bagoly súrolja a homályban..
Hadd fusson örvtelen, amerre vonja vágya,
az illanó gyönyör s a szív múló heve.
Remélni is feledj. Csak csendesen, szelíden,
hogy folytathassa majd a szíved és a szívem
e csöndet és a nap derűs enyészetét;
Hallgassunk. Meg ne törd ez éji békességet;
nem jó zavarni, ha becsukta már szemét,
a vad Természetet, e néma Istenséget.
(Szabó Magda fordítása)
CSAK MENJ TOVÁBB
Csak menj tovább és ne emészd magad!
Az út jó, s egy a dolgod: hogy haladj
s vidd az egyetlen kincset, ami drága,
s puszta fegyvered a hadakozásra:
a lelki szegénységet s Istened.
És főként föl ne add szíved reményét.
Mit számít egy kis szenvedés s sötétség?
Utad jó, s végén a halál fogad.
Igen, főként a reményt föl ne add,
hogy holtod öröm-ágyat vet neked.
Tedd jóvá magad, ahogy csak tudod.
Az élet rút, de mégis a húgod.
Menj fölfelé, egyszerűn, sőt dalolj hát,
s távol legyen tőled az az okosság,
mely sunyin megkisérti hitedet.
Menj, gyermek-egyszerűn, és megalázva
magad, mint bűnös, ki a bűnt utálja,
dalolj, sőt légy víg, nehogy utadon
álomba merítsen az unalom,
mit az ellenség küldhet ellened.
Nevess a vén Csábítón s vén Cselén,
mert a Béke vár a hegy tetején
harsonás, diadalmi ragyogásban.
Fuss a fehér-fekete éjszakában.
Már kiterjeszti a fejed felett
győztes szárnyát az Őrangyal vidáman.
EGY LÁNYHOZ
Ha két combod közé veszed
halántékomat, lihegek,
végigkóstolom prémedet,
magamba szívom ízedet;
ha altestedbe olvadok,
és nagyigényű, de rövid
ágyékomat szorongatod
kopasz fejbúbjától tövig;
ha úgy riszálod meseszép
hátuljad jobb meg balfelét,
ahogy erényes feleség
nem tudja rázni alfelét;
ha számba engeded, szivem,
recés, játszódó nyelvemet,
s az élvezettől azt hiszem,
hogy vizeletem elered;
ha derekad ölelem
és pukkanásig telt herém
úgy trónol bolyhos öleden,
mint szultán díszes szőnyegén:
gusztálom mindezt s élvezek,
de ennél százszor szebb nekem,
ha elterpeszted térdedet,
s combod közét megleshetem,
hol párnák közt s a lepedő
krétás fehérjén hajnalig
nézném a Bohóc nevető
cseresznyepiros ajkait.
ÉRZELMES DIALÓG
Magányos, ódon parkban a havon
Két árny sétál az éjben, ballagón.
Szemük holt fény, ajkuk zenéje mély,
Alig hallatszik, hogy mit is beszél?
Magányos, ódon parkban a havon
Két árnyék révedez rég múltakon.
- Eszedbe jut-e még a mámorunk?
- Hogy gondolod, oly messze már a mult!
- Nevemre néha nem dobban szived?
Lelkemről álmodsz olykor? - Azt hiszed?
- Ó üdvösségünk tűnt szép napjai,
A boldog csók! - Volt benne valami!
- Mily mély hitünk volt és mily kék egünk!
- Elszállt a hit, a komor égbe tünt!
Ballagnak ők balgán a bús uton
S csak a vak éj tűnődik szavukon.
Juhász Gyula fordítása
ÉRZELMES SÉTA
Húnyó alkony nyilai bíborozták
a szélringatta sok-sok tavirózsát,
s a nagy, bús, sápadt rózsák csöndesen
tündököltek a nád közt a vizen.
Árván bolyongtam, fájó sebem égett,
a tó partján, ahol, mint felidézett
nagy, tejszinű rém, a füzek mögött
kétségbeesve imbolygott a köd
és sírt, oly hangon, mint a vadkacsák, ha
egymást hívják, csapkodva, kiabálva,
a fűzek közt, hol égő sebemet
hordoztam árván; de a szürkület
elfödte a nád közt a tavirózsát
s a nap nyilait, melyek bíborozták -
a sok rózsát, elfödte, csöndesen,
a sok nagy sápadt rózsát a vizen.
(Szabó Lőrinc fordítása)
GREEN
Gyümölcs, virág, lomb és ágak, ím, eléd teszem,
és szívemet is, mely téged vágy oly nagyon.
Kevés, tudom, hogy hozzád koldusmód érkezem,
ma mégis ez legyen az összes hódolatom.
Rohanva jöttem, dérré fújták a friss szelek
a homlokomra szálló, ékes harmatot.
Nem gyengít most fáradtság sem, letérdelek,
s veled álmodozva, tudom, otthon vagyok.
Fejem kicsiny melled fölé hajtom, kérlek, engedd,
míg csókjaidnak szent dallama zenél bennem,
az indulat is múlik, fejem fölé álmot lenget,
és míg pihensz, hagyj válladon szenderednem.
fordította: Paál Zsolt
HALLGASD A SZELÍD DALT
Hallgasd a szelíd dalt szíveddel,
érted sír, s mert reméli: tetszhet.
Halk és könnyű, mint lehellet:
Moha fölött fut így a csermely.
Ismered a hangot (s szeretted?):
ragyogását már fátyolozta,
mint bánatos özvegy, de tiszta
büszkesége mit sem felejtett,
s ha őszi szelek hasogatják
nagy fátylát, libbentve mutatja
az ámult szemnek, hogy alatta
csillagként ragyog az igazság.
E hang, hogy újra rátaláltam,
azt mondja: életünk a jóság,
s minden gyűlölség és mohóság
nyugtalan elvész a halálban,
s mondja: a szív egyszerűsége
felett örök glória reszket,
s aranylakodalom a legszebb
s a győzelem-nélküli béke.
Szeresd: szerelem dala, szent hit,
makacs hit ez és nászi ének.
Hisz maga is gyógyul a lélek,
mikor egy másik lelket enyhít!
"Fáradozik" s "az Úrhoz óhajt",
haragtalan tűrés a gyásza,
s oly tündöklő a tanítása...
Hallgasd csak, óh hallgasd a jó dalt.
Szabó Lőrinc fordítása
HANGULAT
Ónszínű ég borult a holt határra
hull-hull az eső halkan, cseppre csepp.
A cseppek bús, múlt ritmusos dalára
ilyenkor sajdul fáj a régi seb.
Bús ködruhába öltözik a tarló,
ősz és esőszag árad mindenütt.
Az alkonyatban áll egy ősz csavargó -
Halkan sírnak az őszi hegedű.
HOGY RAGYOG A TETŐ FELETT
Hogy ragyog a tető felett
az ég azúrja!
Zöld lombját a tető felett
egy fa benyújtja.
Abban a darab égben egy
harang kalimpál.
A madárfüttyös, bús fa egy
kis cinkét himbál.
Óh Istenem, ott, ott zsibong
a város, ott van.
Milyen egyszerüen zsibong,
milyen nyugodtan!
Hát te mit tettél, te bolond,
hogy sírva szánod?
Mivé tetted, szegény bolond,
az ifjuságod?
Szabó Lőrinc fordítása
A HOLD A FÁK KÖZT
A hold a fák közt
szikrázva süt;
gally moccan, ág zörg,
és mindenütt
hangok remegnek...
Ó, hogy szeretlek.
A tó sötéten
őrzi hideg
tükrén az ében-
árnyu füzet;
szél jaja rezzen...
Álmodj, szerelmem.
Maga a kék menny
ereszkedik
a csillagfényben,
mely gyöngyeit
szikrázva szórja...
Isteni óra!
Szabó Lőrinc fordítása
HOLDFÉNY
Különös táj a lelked: nagy csapat
álarcos vendég jár táncolva benne;
lantot vernek, de köntösük alatt
a bolond szív mintha szomoru lenne.
Dalolnak, s zeng az édes, enyhe moll:
életművészet! Ámor győztes üdve!
De nem hiszik, amit a száj dalol,
s a holdfény beleragyog énekükbe,
a szép s bús holdfény, csöndes zuhatag,
melyben álom száll a madárra halkan,
s vadul felsírnak a szökőkutak,
a nagy karcsú szökőkutak a parkban.
(Szabó Lőrinc fordítása )
IDILL
Derűsen lobog a tűz a kandallóban
Bár kint hűvös, ködös éj lebeg
Gyengéden ölelő kíváncsi kezek
A meleg szobában szelíden fénylenek
Megcsillan egy égő szikra
Lágyan feszülő karodon
Elbódulnak a mély ráncok
Álom-színű arcodon
Egy érintés, mely örökké tart
A harmónia csendjében
S valahol itt legbelül
Kivirágzik a csendéden
Könnyű vagyok, mint a füst
Mely nesztelen száll a kéményen
Feloldódom színezüst
Meztelen lelked fényében.
KANDALLÓ ÉS ESTI FÉNY
Kandalló s esti fény, szűk s meghitt lámpa körben;
felkönyökölni és álmodni, elbűvölten;
egymásba mélyedő szemek szent mosolya;
a könyv becsukva, és gőzölög a tea;
érezni, boldogan, hogy az est elköszön már;
a zsongó kábulat; és várni, tudni: jön már
a menyegzői árny s az édes-édes éj -
annyi halogatás után a szenvedély
óh hogy kergeti már lelkem e messzi vágyhoz:
unja a heteket s minden napot megátkoz!
(Fordította:Szabó Lőrinc)
LA LUNE BLANCHE
Fehér a hold...
Fénylő csalit
S összehajolt
Lomb andalit,
Halk nesz-beszéd...
Te drága, szép...
A tó dereng
Mint mély tükör s
Mélyébe reng
Vén fűzfatörzs,
Szél búja rí...
Álmodni hí...
Égből szelid
Nagy béke száll
S kék tüzeit
Csillagsugár
Rezdíti fent...
Oh óra!... szent!...
/Tóth Árpád/
A LILA BUDOÁRBAN
Istennek hála, este lett,
mutasd meg barna testedet,
mert itt az alkalom,
amelyre várva vártam
e lila budoárban,
a sárga pamlagon.
S ha félig meztelenre
vetkőztél, add kezembe
kis, kurta válladat,
míg mellbimbód,
szerelmem
kemény, hegyes eperszem,
ha ajkam rátapad.
Ingecskédet lehúzom,
és egyre lejjebb csúszom
hasadon, köldököd
porcelán csészéjéhez,
s aztán lágyékod édes
hajában fölnyögök.
-"Még, még, még, még,
még"-mondod,
mikor szétnyíló combod
nyakamba öleled.
-"Még, még, még, még"-
zihálod,
ahogy elémbe tárod,
megringatod s riszálod
felborzolt öledet.
S mert rám is gondolsz
néha,
finom, keskeny és léha
kezeddel, asszonyom,
áldást osztón, szerényen
oda kapsz, hol szemérmem
ágaskodik kevélyen,
mint egy vörös torony.
(fordította: Faludy György)
A MEGHITT LÁMPAFÉNY
A meghitt lámpafény, a kandallóparázs,
könyökre dőlve szőtt édes álmodozás
a két egymást kereső szempár egymásba veszve,
a párolgó tea s becsukott könyvek estje,
a boldogság, mikor az este véget ér,
a nászi félhomály és a mézédes éj
előtti élveteg bágyadtság és imádott
várás, ó, csak ez az, mit a halogatások
idején meghatott lelkem nyomon követ,
s szid minden hónapot, átkoz minden hetet!
MONDD CSAK
Mondd csak, de komolyan, ha majd halott leszek,
érzékeim, eszem s lelkem telítve véled,
s míg tart az örök éj, pupillámban a képed;
szívemben az egész gyöngéd s vad múlt - remek
végzet! - ó, szertelen életem óriási
élvezeteinek nagy netovábbja, mondd,
gondolsz-e néha rám, kinek egy gondja volt
hajdan, téged egész erejével imádni
egy lénynek, kit neked szántak, hogy soha mást
ne szeressen, neked szolgáljon, érted éljen
és beléd haljon. Ó, igen, majd hogyha szépen
nagyanyakorba jutsz, s rám gondolsz, ki ne áss
féltékeny napokat, mord éjeket; de folyton
idézd, kezedbe sorsomat miként adom
a szép jelenben és sok drága holnapon,
hogy emlékezetednek áldása feloldjon,
s kalauzom legyen a sötét utakon!
(fordította: Kálnoky László)
NAGY FEKETE ÉJ
Nagy fekete éj
száll szívemre lágyan
aludj, minden kéj,
aludj minden vágyam!
Már semmi se fáj,
ó szomorú óra!
nem gondolok már
se rosszra, se jóra.
Bölcső vagyok én,
ringat egy kéz engem
sírom peremén -
Hallga, hallga, csendben...
Babits Mihály fordítása
NYÁR LESZ TEHÁT
Nyár lesz tehát, tündöklő és meleg:
örömöm édes cinkosa, a roppant
napfény, a selymek közt még szabadabban
kiemeli drága szépségedet;
A kék ég, a hullámzó, büszke sátor,
alásuhog és csókjaival ér
homlokunkra, mely forró lesz s fehér
a boldogságtól és várakozástól;
s ha jön az este, langyos szél susog,
fátylaid játékosan megsuhognak,
s baráti mosolyát a csillagoknak
együtt nézzük majd, ifju házasok.
(ford: Szabó Lőrinc)
NAPLEMENTE
Hűs esthajnali
fényt a róna kap,
immár hajlani
kezd s borong a nap,
búm halk ajkai
hűs dalt zsonganak,
mely ringatva rí,
míg borong a nap.
S bíboran, búsan
mint most a homok-
rónán nap zuhan,
furcsa fantomok:
száz álmom suhan
s tűnik és lobog,
mint most a homok-
rónán nap zuhan...
(ford: Tóth Árpád)
NYÍLJ MEG SZERELMEM...
Nyílj meg, szerelmem, szépség,
hadd csókoljam, csodáljam
kagylócskád bíbor élét
az angyali mohában.
Hadd szívjam virágkelyhed
szirmai közt a nedvet
vonagló, duzzadt ajakkal,
míg homlokodon lázad
kigyullad, mint a sápadt
horizonton a hajnal.
OUVERTURE
Combjaitok közé s farotok felé vágyom
papnői az igaz-egy istennek, a kéjnek:
naiv vagy kitanult szorgalmasok az ágyon,
ó, hogy csak testetek nyílásaiban éljek!
Szeretem lábatok, mely csak a szerető
felé megy, szeretőt kísér, és nem simul,
csak szerelem után szerető csüggedő
lába köré, ki már lihegve megvonul,
talptól az ujjakig, miket buján simitgat
nyelvem, s harap fogam, és ajkam sorba kóstol
s a bokáig, miken kék erek tava tikkad:
ó, szentebb lábakon nem járt szent, sem apostol!
Szeretem szájatok s a vad játékokat,
miket a nyelv űz és az ajkak, s néha tán
harapva nyelveink -- és mást is -- a fogak:
hogy vágyni nem lehet teljesebb kéj után.
S szeretem kebletek, dupla halmát a kéjnek
s gőgnek, hol kedvire dagadva férfi-gőgöm
emelt orral turkál s tör a langy meredélynek,
mint egy kan pindusi s parnasszusi tetőkön.
S szeretem karotok, mely oly szép, biztató
és gyengéd és fehér, s idegesen gyűrűz,
s fehér mint farotok, s majdnem oly izgató,
szerelemben meleg, s utána enyhe, hűs.
S e karok végein két kezetek imádom:
a tunyaságnak és a bujaságnak áldott
két szerszámát, amely óva izgatja vágyam,
s vezeti gondosan a vak szerelmi bárdot.
De mindez semmi, mert combjaitok közül
int a fő üdv, melyet ha lát, szagol, tapint
és ízlel, ájtatos hívetek üdvözül:
a szemérmetlenség belső szentélye int.
Combjaitok közé s farotok felé vágyom,
papnői az igaz-egy istennek, a kéjnek:
naiv vagy kitanult szorgalmasok az ágyon,
ó, hogy csak testetek nyílásaiban éljek!
(Babits Mihály fordítása )
ÓH LELKEM, MENNYI BÁNAT ÉRT
Óh lelkem, mennyi bánat ért
egy asszonyért, egy asszonyért.
Vigaszt, hiába, nem találtam,
pedig szivemmel messzeszálltam,
pedig szivem elhagyta őt,
már rég elhagyta azt a nőt.
Vigaszt, hiába, nem találtam,
pedig tőle már messze jártam,
s szivem, túlérzékeny szivem,
így szólt lelkemhez: - Úgye, nem,
nem valóság - bár annak érzed -
bús és dacos száműzetésed?
S lelkem felelt: - Mit tudom én,
mily csapda ez, vagy mily remény:
mindig mellette, nála, véle,
pedig messze száműzve tőle?!
Szabó Lőrinc fordítása
ÓVATOSSÁG
Csak halkan. Fogd kezem. Ülj le mellém ide,
ez órjás fa alá, melynek lombsátorában
A hold cirógató fénye fehérlik lágyan,
Míg elfullad a szél végső lehellete.
Süsd le szemed. Csak ülj. Ne gondolj semmire.
Álmodj. Fürtünk bagoly súrolja a homályban..
Hadd fusson örvtelen, amerre vonja vágya,
az illanó gyönyör s a szív múló heve.
Remélni is feledj. Csak csendesen, szelíden,
hogy folytathassa majd a szíved és a szívem
e csöndet és a nap derűs enyészetét;
Hallgassunk. Meg ne törd ez éji békességet;
nem jó zavarni, ha becsukta már szemét,
a vad Természetet, e néma Istenséget.
(Fordította: Szabó Magda)
ŐSZI CHANSON
Tóth Árpád fordítása
Ősz húrja zsong,
Jajong, busong
A tájon,
S ont monoton
Bút konokon
És fájón.
S én csüggeteg,
Halvány beteg,
Míg éjfél
Kong, csak sírok,
S elém a sok
Tűnt kéj kél.
Óh, múlni már,
Ősz! hullni már
Eresszél!
Mint holt avart,
Mit felkavart
A rossz szél...
Szabó Lőrinc fordítása
Zokog, zokog
az ősz konok
hegedűje,
zordúl szivem,
fordúl szivem,
keserűre.
Fullaszt az éj;
arcom fehér,
s ha az óra
üt: zokogok,
régi napok
siratója.
S megyek, megint
hányódni, mint
az elárvult
zörgő levél,
mellyel a szél
tovaszáguld
PÉLDÁZATOK
Uram, ma, butaság s vad dühök idején
áldalak, amiért kereszténynek születtem,
de hogy mint hű kutya kövesselek a kegyben,
tisztult bátorságot s erőt is önts belém:
erőt, hogy kiszemelt bárányod legyek én,
mely anyját s pásztorát nem bosszantja ügyetlen,
s érzi: gyapján kivűl vére is az egyetlen
gazdáé, s vár amíg sorra kerűl szegény:
s legyek a hal, Fiad boldog szimbólumának,
a szamár, mely Vele a városba vonult,
s, húsomban, a disznó, melyre haragja hullt.
Mert nőnél s férfinál jobb és különb az állat:
e korban, mely dac és gonosz kétszinüség,
ő az alázatos, munkás egyszerüség.
Szabó Lőrinc fordítása
A REGGEL LANGYOS ÉS ARANY FÉNYÉBEN ÚSZVA
A reggel langyos és arany fényben úszva,
harmattól nedvesen ragyog a rozs és a búza,
s még őrzi az azúr az éj hűs illatát.
Kószálni indulok most céltalan: tovább
a part mentén, ahol rőt gyom virít, szegényes,
a pázsitos úton, melyet éger szegélyez.
Szél leng. Nagynéha jő csak erre egy madár,
csőrébe csöpp bogyó vagy szőke szalmaszál,
s a víztükör fölött árnyéka fut tovább még.
Mély csönd.
Az álmodót úgy vonza itt e tájék
szelíd derűje, mely el-eldajkálta rég
ábrándos álmait s ringatta kedvesét,
a fiatal leányt, kinek emléke - gyengéd,
hótiszta látomás - megmozdul s földereng még,
s kit költő álmodik s a férfiképzelet
idéz rajongva, bár tán a világ nevet,
s kit végre megtalált, a Társat, Őt, a lelket,
kit lelke visszasír s azóta sem felejthet.
(Ford: Szegzárdy-Csengery József)
RITÁNAK
Sovány nőket nem állhatok,
de te lenyűgözöl, Rita,
érzéki, kissé négeres
ajkaddal. Erről nincs vita.
Hajad lágyékod göngörebb,
gyűrűdző prémét sejteti;
pupilládban nők, férfiak
összefonódott testei.
Szégyenkezést nem ismerünk
hírből sem. Ha szemérmesen
elfordulsz tőlem, sejdítem,
mi jár a fejedben, édesem.
Az, mit nem mer kimondani
a nyárspolgár, a mit elvetett
az illem. Nékem fontosabb
az illemnél az alfeled.
Derekad keskeny és sovány.
Mégis szép. Nézem ki, konok,
alig domború melledet
és Szodomára gondolok.
Vállad hegyes; szoknyádon át
medencéd keveset mutat:
ki melletted csak elsiet,
nem tudja, lány vagy fiú vagy.
De combod vastag és húsos,
s pompásan tartja feneked
két gömbjét. Ez a labdapár,
amelyért szívem eleped.
Ruhád lágyabbnak tünteti
fel azt, mi sima és kemény -
vetkőzz! Mérjük meg hasamat
hasacskád márvány mérlegén.
Tűz, szenvedély, érzékiség
árad lényedből. Oly buják
vagyunk! De vajon melyikünk
talál ki ma több figurát?
Mezítlen infánsnőm, siess,
csússzunk az ágyba. Jön az éj.
Hajnalra majd csak kiderül,
ki nagyobb k*rva: te vagy én?
(Ford.: Faludy György)
|
|
|
0 komment
, kategória: Világirodalom |
|
Címkék: szemöldökvonalad, szemérmetlenség, cseresznyepiros, ellentmondásos, aranylakodalom, kandallóparázs, messzeszálltam, emlékezetednek, csillagfényben, kifogyhatatlan, legdekadensebb, csipkebokorra, férfiképzelet, lombsátorában, végigkóstolom, nagyanyakorba, szégyenkezést, összefonódott, megátalkodott, felkönyökölni, szimbólumának, kereszténynek, csillagsugár, halántékomat, boldogságtól, folytathassa, élvezeteinek, legpikánsabb, részletekkel, szorgalmasok, virágkelyhed, szegénységet, életművészet, várakozástól, parnasszista, csillagoknak, irodalom felé, korabeli párizsi, legpikánsabb részletekkel, erkölcsi tisztaságot, romlás virágai, ismeretlen nőről, boldog csók, komor égbe, hold cirógató, szél végső, illanó gyönyör, szív múló, egyetlen kincset, lelki szegénységet, halál fogad, bűnt utálja, Paul Verlaine, PAUL VERLAINE, ÁLMODOM EGY NŐRŐL, MEGHITT ÁLMOM, Tóth Árpád, ÉRZELMES DIALÓG, Juhász Gyula, CSAK HALKAN, Szabó Magda, CSAK MENJ TOVÁBB, ÉRZELMES SÉTA, Szabó Lőrinc, Paál Zsolt, HALLGASD SZELÍD DALT, HOGY RAGYOG TETŐ FELETT, HOLD FÁK KÖZT, KANDALLÓ ÉS ESTI FÉNY, LUNE BLANCHE, LILA BUDOÁRBAN, Faludy György, MEGHITT LÁMPAFÉNY, MONDD CSAK, Kálnoky László, NAGY FEKETE ÉJ, Babits Mihály, NYÁR LESZ TEHÁT, NYÍLJ MEG SZERELMEM, MENNYI BÁNAT ÉRT, ŐSZI CHANSON, REGGEL LANGYOS ÉS ARANY FÉNYÉBEN ÚSZVA, Szegzárdy-Csengery József,
|
|